Túlélni a holnapot

Kedves olvasók!
Az utóbbi napokban 4 feliratkozóval lett gazdagabb a blog, aminek rettentően örülök! Most megérkeztem az első résszel, amit nem terveztem létfontosságú résznek, inkább csak egy egyfajta kezdő lökésnek. Remélem azért élvezhető les! Nos, olyan 2-3 nap alatt hoztam össze ezt a részt, ezért összecsapottnak tűnhet, de ez a legtöbb, amit ki tudtam hozni, mivel elég elfoglalt vagyok mostanság. Remélem tetszeni fog az indító rész és örömmel olvasnék pozitív kritikákat kommentben!

Zsófi xx

- Lökd bele ! Gyerünk már!

- Nem, nem először kikérdezzük a kislányt - hangzottak el Liam szájából a szavak, miközben a hajamat lófarokban ráncigálta.

- Beszélj kiscsibém, mit is vettél el tőlem? 

- Semmit - szóltam elfojtott hangon.

- Lófaszt! - kiáltott rám és egy erőteljeset húzott a hajamon, mire én ordítottam egyet és ész vesztve sírni kezdtem.

- Semmit sem vettem el, kérlek engedj el! - zokogtam.

- Akkor hol a testvérem, ha?! - egyre hangosabban üvöltött, csoda, hogy nem hallotta senki sem. Mondjuk érthető, hiszen a város legeldugottabb tópartrészén voltunk.
- Én...én - elcsuklott a hangom - tudom, hogy azt hiszed én tettem, de nem tudod, miről is van itt szó.
- Dehogynem. - itt egy pillanatra úgy tűnt a hangja felemésztődik és eltűnik, de tévedtem, inkább új erőt kapott -  A testvéremet -az egyetlen családomat- megölted! - nem láttam milyen arcot vág, de hallottam, hogy szipogott egyet. Sírt.
- Sajnálom, de nem én voltam! - ordítottam rá, mire pofon vágott.
- Még neked nagy a szád? - rángatta meg újra a hajam. - Ott van - mutatott a tó közepére. - odalent fekszik, élettelenül. És most mész vele te is! - most, utoljára felnéztem rá és láttam, ahogyan szőke haja göndör fürtökben ráhull az arcára, ahogyan a szeme lassacskán már lángolt és megölt a tekintetével. Bűntudatot éreztem, pedig semmit sem tettem. A testvérét nem én öltem meg, soha nem ölnék embert. Még Tonyt sem, Liam öccsét, akiről elterjedt, hogy ő tehet a 2012-es sorozatgyilkosságról, ahol sajnos több. mint 12 ember életét vesztette. Sokáig rettegésben éltünk, de tavasszal véget ért a terror, mai napig nem tudjuk, hogy miért. Talán elégtételt nyert, vagy tudja a fene, a rendőrség úgysem körözi már.
 Liam már rákészült arra, hogy belelök a tóba, a lábamon lógó, minimum 70 kilós súllyal együtt, amikor megláttam egy embert. Reményt találtam és gondolkodás nélkül sikítani kezdtem, és segítségért kiáltottam. Az ismeretlen - eddigre már megállapítottam, milyen nemű- férfi azonnal felém kezdett el rohanni, de mikor hallótávolságba került tőlünk lelassított.
- Mit sikoltozol? Innocent? Nincs menekvés kedve... - nem tudta befejezni a mondandóját, ugyanis hátulról valaki -egy kővel- jókora ütést mért a fejére. Megkönnyebbülésemben azonnal kifújtam egy adag rég bent ragadt levegőt. A srác odaszaladt hozzám (koromsötétben még mindig nem tudtam ki ő) és lehúzta a lábamról a karikát, amire a súly volt rögzítve egy elég gyenge vaslánccal.Próbáltam kikémlelni a fiú arcát, de nem volt sok lehetőségem, mert amíg én hevesen hittem, hogy megúsztam, valaki hátulról a vízbe rántott. Teljesen kiment a fejemből, hogy Liam nincs egyedül.
 Egy felnőtt férfi vetette a vízbe magát velem együtt. Én alul, ő felül. Pontosan tökéletes ahhoz, hogy megfelelően meg tudjon fojtani. A férfi először csak a karomnál fogva nyomott a víz alá, én pedig eszeveszettül próbáltam csapkodni, először a karommal, majd a lábammal. Hirtelen a nyakamon éreztem a kezét, még a jéghideg, fagyos vízben is hidegnek éreztem a fogását. Egyre jobban kezdtem elveszíteni a reményt, miközben az utolsó levegőmet fújtam ki, és majdnem elvesztettem az eszméletem. Akkor történt valami. A fojtogató férfi egyszer csak összeesett. Elengedte a karom és süllyedni kezdett. Maradék erőmből arrébb vergődtem és felúsztam (hála az égnek, hogy nem voltam túl mélyen).

Ahogyan felemelkedtem a víz felszínére, egy hatalmas, mély levegőt szívtam. A szemem csukva volt, nem igazán tudom leírni, hogy mit éreztem akkor, de jó volt, megkönnyebbült voltam. A vízben lebegtem, majd ráeszméltem, hogy hol is vagyok, így kinyitottam a szemem. Azonnal megakadt a szemem a fiún. A fiún, aki szó szerint megmentette az életem. Most ott ül, gyűrött, régi favágó ingben és a keze fénylik a friss vértől. Lefelé nézett, úgyhogy egy darabig csak az összekuszálódott tincseit láttam, majd hirtelen felkapta a fejét és felismerést láttam az arcán. Valószínű az én arcom is olyan volt, mint az övé. Ez Ben. A gyerekkori legjobb barátom. Két éve nem láttam, mióta megtörtént.
 Hosszúra nyúló, hangos volt a lélegzése, mintha kifáradt volna. Szemében értetlenkedést és némi idegességet fedeztem fel. Ő engem nézett, én őt. Ott lebegtem a tóban, ő pedig elnyúltan ült a betonon, mellette két eszméletlen emberrel. Még csak akkor szúrtam ki a szemem sarkából, hogy mellettem is úszik valami a vízben. Hosszasan bámultuk egymást kérdően, arra várva, hogy a másik megszólaljon, majd erőt vettem magamon és kinyögtem, ami először eszembe jutott:
- Sajnálom, nem akartalak bajba keverni - kínos mosolyt erőltettem az arcomra várva a reakciót. Ben felállt odasétált hozzám és kinyújtotta a kezét. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha örülne nekem. Leginkább, mintha mérges lett volna rám.
 Kinyújtottam a kezem, ő pedig váratlanul egy hirtelen rántással felhúzott. Ott álltam rohadt vizesen, majdnem eszméletemet vesztve. Kissé kábának éreztem magam a sokkhatás miatt, de ez érthető, hiszen nem volt öt perce, hogy valaki megpróbált megölni. Megint.
- Nem kevertél semmiféle bajba - szólalt meg, mire felkaptam a fejem - amint találkozik veled valaki, automatikusan bajba kerül, és úgy érzem nem te tehetsz róla - halvány mosolyt vettem észre az arcán, de csak egy véletlen volt. Direkt visszafogta magát.
- Emlékszel még rám? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Persze, nem olyan rossz az arcmemóriám. 12 évig kellett néznem az arcod, ahogyan folyton kinevetsz. - Ezt a pillanatot sosem felejtem el. Ellent mondott magának és rám mosolygott, talán csak a boldog emlékképek miatt, de nem érdekelt. Annyi elég volt, hogy eltűnt a gyűlölet a szeméből.
- Hidd el, el beszélgetnék veled itt még egy darabig, de úgy érzem el kell őket tüntetnünk - mutattam a mellettem fekvő testekre. - Egyébként...Mégis mit tettél velük, hogy ennyire kifeküdtek?
- A kő mindig a jó barátom lesz Viki. - Soha senki sem hívott Vikinek, mióta nem találkoztam vele.
Vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd leguggolt az egyik test mellé (közelebbről megpillantva láttam, hogy ez egy nő). Megfogta a csuklóját s utána meghallgatta lélegzik-e. Ugyanezt megtette a férfinál is.
- Rendben van mindkettő, nem lehet túl sok bajuk - megtisztította a kezét, majd felém fordult -  Mehetünk?
- És a vízben úszó férfi? Te képes lennél itt hagyni eszméletlen embereket?
- Gondoltam szolnék a rendőrségnek.
- Most kell felhívnod őket, különben gyanút fognak. Ki az, aki meglát két élettelennek tűnő és egy vízben lebegő testet és inkább elmegy a rendőrségre?
- Amennyi esetben van nálad telefon, fel is hívhatod őket!
- Nálam nincs, de lehet, hogy valamelyiknél van. Én megnézem a nőnél, te nézd a másiknál! - utasítottam, mire sóhajtott egyet és elindult.
 Hosszasan keresgéltem a nő pulcsijában, de nem találtam semmit, ami hasznunkra válna. Megnéztem a nadrágzsebét is de semmi.
- Megvan! - kiáltott föl Ben mögöttem.
- Remek! Hívd a rendőrséget! - utasítottam erőszakosan, de bevált, mert pötyögni kezdett.


Nem kellett sokat várni, ami kész csoda, hiszen a városbeli rendőrök lusták és semmittevők. Bár, azért a fizetésért, amit kapnak nem is csodálom.
 A váróban ültünk és vártunk. Én kaptam egy tiszta takarót, amitől szárazabb ugyan nem lettem, de egy minimális mennyiségű meleget adott. Ben szótlanul ült mellettem karba tett kézzel, elernyedt testtel. Arra vártam, hogy megszólaljon, de nem bírtam szótlanul ülve maradni.
- Mit kerestél odalent? -tettem fel hirtelen a kérdést.
- Tessék?
- A tó egyik legelhagyatottabb részén kaptak el, amerre nem járnak gyakran.
- Csak sétáltam - hangzott el az egyszerű válasz.
- De hát a... - mielőtt kimondhattam volna, amit terveztem, egy rendőr toppant elénk.
- Nos, két alanyunk felkelt, nem esett nagy bajuk, a másikról jelenleg nem tudunk sokat - itt megált egy pillanatra, majd rám nézett és újrakezdte: Viszont feltettük a szokásos kérdéseket és Liam Finch meggyanúsított azzal, hogy megölted a bátyát. Mielőtt aggódni kezdene, tudatában vagyunk annak, hogy Liam Finch nem volt teljesen magánál, így nem tudjuk alátámasztani a tényt. Kérem hívja fel a hozzátartozóit, egy ideig még itt leszünk. - A rendőr szavait hallva megfagyott bennem a vér. Teljesen ledermedtem, nem derülhet ki. Börtönbe kerülök. Azt hittem menten elájulok, de volt, ami talpon hagyott. Ben hangja.
- Mond, hogy nem igaz - nézett rám kérdő szemekkel.
Azonnal egy nemmel reagáltam és előkaptam a telefonom és felálltam. Ő is azonnal felállt.
- Figyelj, nem voltál túl meggyőző. Én nem nézném ki belőled, hogy gyilkos vagy, de azért egy kicsit félek.
- Ben, kérlek, hadd beszéljek a bátyámmal. Utána mindent megmagyarázok. Egyet tudnod kell: Nem vagyok gyilkos, és nem öltem meg senkit! - Ezzel rábólintott  és visszaült a székre. Olyan furcsa volt, mintha tényleg tudná az igazságot. Nem bírtam ezen agyalni, azonnal fel kellett hívnom a bátyám. Pillanatok alatt tárcsáztam a számot s két pittyegés után megszólalt.
- Victoria? Hol a francba vagy? - hallottam aggódó hangját - Victoria! - szólított újra, de köpni-nyelni nem tudtam. A torkomban dobogott a szívem, de végül kimondtam:
- Szedi az áldozatait.

Prológus

Hello kedves blogosok!

A mai napon meghoztam a prológust, ami hát igaz elég érdekesre sikeredett, de remélem azért tetszeni fog. Nos, ez még csak egy ízelítő, úgyhogy csak kevés infó van benne, a további részekben majd jobban kibontakozik minden szál. Remélem, hogy sokatoknak tetszeni fog. Biztatást elfogadok komment/feliratkozás formájában is!:)

Zsófi xx

- Felkészültél?

- Igen.

- Megvan minden?

- Igen.

- Gyertyák, gyufa, emléktárgyak?

- Igen, Victoria minden meg van.

- De figyelj, ha nem szeretnél benne lenni, akkor megcsinálom egyedül? Tudom, hogy félős vagy, nem akarom az egyetlen barátomat is elijeszteni - folytak ki belőlem a szavak, egyrészt az izgatottság miatt, másrészt, mert siettünk befelé a szobánkba. A tábor nem nagyon foglalkozott semmivel  a tábortűz rakáson kívül, úgyhogy fel sem tűnt nekik, hogy leléptünk. 

 A tegnapi nap folyamán Missi Lay ránkzárta az ajtót, mivel "túl sok a negatív energia" a mi légterünkben. Missi nyilvános titka, hogy túl spirituális és hisz a sok internetes maszlagban. Nos, ezt azon a napon a mi javunkra fordítottuk. Úgy döntöttünk lemegyünk óvodás szintre és megtréfáljuk Missit, amiért 18 órán keresztül étel és víz nélkül kellett lennünk. Tulajdonképpen azt hiszi rólunk, hogy boszorkányok vagyunk úgyhogy felfedtük neki az igazi valónkat.

- A terv az, hogy te Missit és Veronicát bezárod a szobába, míg én elbújok odabent. A villanyt lekapcsolod, és én akkor meggyújtom a gyertyákat. A következő, hogy elkezdesz kántálni valamit latinul, míg én olaszul. Úgysem tuja egyik sem, melyik-melyik. Szóval, folytatjuk a kántálást és te megfogod Missi nyakláncát, amit a nagyanyjától kapott védelmezés céljából. Én meg magasra tartom Veronica angol kitűzőjét. Amint elértük a kellő hatást elkezdjük "megidézni Dollahot a démonok istenét" vagy mit. Érted? - fejeztem be hosszas beszédemet, de Zoe csak lenézően tekintett rám.

- Igen, így miután hatvanadjára is elregélted, igen értem.

- Remek. Na akkor, és elbújok bent te pedig idehívod Missit és Veronikát - mondtam ki gyorsan, majd el is tűntem. Az utolsó, amit láttam az Zoe elégedett mosolya. 

  Odabent elbújtam az egyik ágy sarkába és a gyertyát szorosan markoltam, szinte már olvadozott a kezem melegétől. Kicsit féltem, mert mi van ha valamit rosszul csinálok, egyáltalán meg fognak ijedni? Pillanatokon belül el kellett magamban döntenem, hogy félek-e vagy sem, mivel hallottam Zoe köhögését. Jobban bekuporodtam a sarokba és vártam. Az ajtó nyikorgása és a hűvös levegő, ami hirtelen beszállt az ajtón még mindig az emlékeimben van. A két lány azonnal felkapcsolta a villanyt, de Zoe rögtön ugrott, amint kulcsra zárta az ajtót. A villanyok lekapcsolódtak én pedig felálltam és az izzadt kezemmel szuper gyorsasággal gyújtottam meg a gyufát és utána a gyertyákat. Nem láttam a lányok tekintetét, ugyanis a gyertyák alig adtak világosságot. Így nekem is nehezebb volt. Amint meggyújtottam a harmadik gyertyát is, meghallottam Zoe lágy hangját, amely latin szavakat hangoztatott el. Veronica hangját hallottam meg először, ahogyan folyton ordít velünk, hogy mégis mi a jó büdös francot csinálunk. Aztán csatlakozott Missi is, aki csak nyögdécselt. Észrevettem, hogy Zoe már több mint fél perce kántál és úgy hallottam, mindig ugyanazt kezdte előröl, úgyhogy én is csatlakoztam. Egy régebben háziként feladott olasz szöveget magoltam be és azt kezdtem el mondogatni. A hangulat fokozásképpen egyre közeledtem a két lányhoz, akik szinte lefagytak, hogy mitől, azt nem tudom, de mintha szellemet láttak volna. Lassan előjött a lánccsilingelés, amit Zoe hallatott Missi nyakláncával, valószínűleg észrevette, hogy az az övé (mert a gyertyák egy minimális fényt azért adtak) és kiabálni kezdett Zoeval, aki már nevetést visszafojtva kántált tovább. Én pedig szabad kezemmel magasba emeltem Veronica kitűzőjét, de ő nem reagált, csak nézett előre a semmibe. Kezdett megijeszteni. Ezután elkezdtem azt, amit sohasem kellett volna. Megidéztem egy démont. Az interneten találtunk egy szöveget, ami állítólag megidézi a legnagyobb démon istent és az, aki megidézi magával hordozza egész életén át. Nos, a szöveg annyiból állt, hogy "Quod quasi ignis ardens tenebris bellus Dominus exoriri et in posterum futurum sit", fogalmam sem volt mit jelentett, mert a google szabad fordítás szerint semmi értelmeset. Zoe elhallgatott és ezzel együtt nagy csönd lett. Összesen négyszer mondtam el a szöveget, s a negyedik végén, mintha megállt volna a levegő. Hangos lélegzés következett. Fülsüketítő, egyre hangosabb volt és minden hangot kizárt maga körül. Csak a lélegzést hallottam. Elaludtak a gyertyák én pedig térdre rogytam, nem bírtam azt a hangot, ami a mai napig minden este előjön. Kétségbe esetten segítségért kiáltottam, de mintha mindent és mindenkit elnyelt volna a föld. Eltűntek. Már a könnyeim folytak és égett a szemem, mintha a könnyeim tűzből lettek volna. Sikítva, összerogyva feküdtem a padlón, a könnyeim folytak és féltem. A következő, amire emlékszem, hogy Zoe és a tanárnő nyugtatgatni próbálnak. A háttérben azonban ott volt Ben, Leila, Tomy és Missi. Veronica sehol. Felnéztem és kezemet elengedtem a fülemtől. Értetlen tekintettel néztem körbe. Mindenki kikerekedett szemekkel figyelte, mit fogok csinálni. A tanárnő felsegített és adott egy zsebkendőt. Megtöröltem a szemeim, amik még mindig égtek. Újra körbe néztem, s megszólaltam:

- Mi történt? - Zoe közelebb lépett, de azonnal vissza, mintha beleütközött volna valamibe.

- Victoria, valami nagyon rossz dolog történt - szólt Zoe még egyet hátralépve. - Nem tudod mit tettünk - lábadt könnybe a szeme.

 Mindenki minket nézett. A tanárnő értetlenkedve állt, Zoe kétségbeesetten szipogott és Ben a háttérben lenézően tekintett rám. Nem volt sok időm átgondolni mit reagáljak. Egy fiatal nő sietett be az ajtón meglökve Zoe vállát.

- Megtaláltuk Veronicát - lihegett.

- Hol? - szóltak a háttérből.

- A hotel tetején. Le akart ugrani.