2015. július 21., kedd

Madarak, már megint a madarak!

ÉS ÚJRA ITT!

Igen, most jöhet a mentegetőzés: nagyon, nagyon sajnálom, hogy nem hoztam az új részt, de költöztünk és a számítógép csak most lett megcsinálva (köszke Inviteles bácsik). Szóval tegnap este megcsinálták és ma már erőszeretettel írom a következő részt! Nem lett túl hosszú, és sok mindent, igaz, nem tudunk meg, de úgy érzem még mindig a bemelegítő fázisban tart a blog. Szóval, nem is húzom tovább az időt, írjunk!

Kommentet, feliratkozást vagy bármilyen nyom hagyást elfogadok!


A bátyám zavart arca meredt rám.
- Mi az, hogy szedi az áldozatait?
Tudta, hogy miről van szó, de nem szerette volna elhinni, ahogy én sem. Még nincs itt az ideje ennek.
- William Finch. Liam Finch egyetlen testvére. Meggyilkolták, majd a tóba dobták.
- És neked ehhez mi közöd?
- Négy órán keresztül nem voltam eszméletemnél. Amikor felkeltem egy csónakban ébredtem. A tóban. Amikor kieveztem már ott vártak rám. Azt hiszik én tettem. Legalábbis, hogy önszántamból.
- És most mit fognak tenni? -ült le mellém keresztbe téve karját.
- Kifaggatnak? Talán.
Sam bevágta a gondolkozó arcát, majd újra szóra nyitotta a száját, de épp abban a pillanatban nyikordult meg az ajtó, ami mögé az egyik rendőr távozott. Hozzánk fordult, lepillantott a kezében tartott papírjára és beszélni kezdett.
- A helyzet a következő: Victoria, magának holnap hat órakor be kell fáradnia az őrsre a barátjával. Lenne önökhöz pár egyszerű kérdésünk. Ugyan gyanúnk nem lehet arra, hogy bármilyen közük is van a bűntettel kapcsolatban, de az biztos, hogy ott voltak, láttak és hallottak mindent. Ettől nem kell megijedni, csak egy alap beszélgetés lesz. - összegyűrte a papírt a kezében és hátat fordított.
- Elnézést! - szóltam utána, mire a férfi visszanézett - azt mondták nekem, hogy Mr. Finch meggyanúsított.
- Ez igaz, de Finch nem kiszámítható ilyen állapotban és néhány rutin vizsgálatból kiderül, hogy az eset előtt kábítószert is fogyasztott, ami megint csak egy kizáró ok, de kitudja mit mond, ha magánál lesz. -bólintottam, majd lassan eltűnt az ajtó mögött.
- Szépen elintézted, ha rendes gondolkodása sincsen - szólt a bátyám Benhez, mire önkéntelenül elmosolyodtam.
- Ó, dehogy! Egy jókora kővel bárki képes lenne leteperni egy 165 centis, 60 kilós embert. - itt már rendesen kitört belőlem a nevetés, mire mindketten mosolyogva pillantottak rám. Talám azért, mert ritkán nevetek, vagy mosolygok. De, mint mindig, most is elfojtva hagytam abba a nevetést, hiszen rá kellett jönnöm, hogy rettenetes nagy veszélyben vagyok. Fájó pillantást vetettem a bátyámra, aki felállt, odajött hozzám és megölelt. Jó érzés volt, hogy van ember még, aki hisz nekem. Hosszas testvér ölelkezésünk után Ben odajött hozzám. Aggódó tekintettel meredt rám. Gondolkozott.
- Nos, most már igazán elmondhatnád, hogy mi történt. Nem kell az elején kezdened. Tudom mi történt veled. - ahogy kijöttek a száján a szavak, úgy döbbentem le. Szemeim kikerekedtek, majd elnéztem mellette. Talán szégyelltem magam, amiért magamban hazudni akartam neki. Már eszembe is jutott pár ötlet.
- Mi? - hű, mennyire kifejező kérdés. Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.
- Tudom, hogy Zoe és te, két éve... két éve...
- Ne folytasd kérlek - szóltam közbe. Egész végig tudta? Két éven keresztül? És még segíteni sem próbált meg? Elvégre a fél életem vele töltöttem le. - Mióta tudod? És honnan?
- Két hónapja. Egyik este eszembe jutott, amikor a földön feküdtél riadtan, és félve. Eszembe jutott, hogy Veronica öngyilkos akart lenni. Amikor magadhoz tértél egyedül akartál lenni. Addig mi Zoeval beszélgetni kezdtünk. Elmondott mindent. - az áruló! - Elkezdtem gondolkodni, tudtam, hogy nem őrültél meg. Felkerestem Zoet és elmondta honnan szedtétek le a szövegeket. Megtaláltam egy oldalt, amely démonok, szellemek és a sátán megidézésével foglalkozik. Elkezdtem olvasgatni többet róla és arra a következtetésre jutotta, hogy veled van valami, amit nem tudsz levakarni. És segíteni akarok.
- Mégis hogyan? Ezerféle módszert kipróbáltunk, de valamelyiktől csak erősebb lett.
- Így igaz, szinte megállíthatatlan - csatlakozott Sam.
- Nem feltétlenül -kimondta, majd összenéztünk Sammel. Képtelenség volt, amit mondott. Lehetetlen.
- Miről beszélsz? - fordultunk hozzá egyszerre.
- Találtam egy ősrégi bejegyzést egy honlapon, mely a Gonosz Könyvéből írt ki elméleteket. A könyv egyesek szerint nem létezik, mások szerint igen, de megsemmisült, mikor 1981-ben Adaline Jensont megszállta a gonosz és ezzel a könyvel szabadították meg tőle.
- Ez badarság - vágott közbe Sam - Egy könyv? És ki tudja, hogy létezik-e? Vagy valaki látta már? Olvasott belőle? Valós-e ennek az Adaline-nak a története?
Én csak karba tett kézzel figyeltem a tárgyalásukat.
- Nos, nem tudhatom, de Adaline öccse igen. Adaline 39 éves volt mikor megtörtént a baj, az öccse végigsegítette a veszélyes úton, ezért diliházba került. Most Chikagoban  él.
- Chikago majdnem két órányira van innen - szólaltam meg újra - és ki tudja tud-e valamit az a fazon.
- Azt tudja hol a könyv. Vagy, hogy megvan-e még.
Ez elgondolkoztatott. Már hallottam Adaline történetéről, hogy nyolc évet élt le a gonosszal a nyakán, amikor negyven éves korára már a lelke darabokban volt, úgyhogy segítséget kellett hívniuk. Hívtak papot, hozzáértőt, de semmi. Én így ismerem a történetet. Úgy tudtam Adaline meghalt.
- Ezt még át kell gondolni - törte meg a csendet Ben.
- Szerintem is - húztam enyhe mosolyra a szám.
- A legfontosabb, hogy ezt megússzuk, aztán jöhet a horror könyved -szólt utoljára Sam, majd mindannyian követtük kifelé az őrsről.

 Csendben ültünk a kocsiban. Én hátul, hogy le tudjak dőlni, Ben az anyósülésen, Sam pedig a volán mögött. Jó sok kérdés merült fel bennem, de egyiket sem tudtam rendesen megfogalmazni magamban, egymás után jöttek. Kérdés, magyarázat, kérdés, magyarázat. A kocsiban feltettem néhány apró, kitérő kérdést is, mint például az, hogy Ben honnan tudta, hogy ott vagyok a tónál? Kiderült, hogy így talált meg. Belebotlott Liambe az utcán és tőle kérdezte meg ismer-e (tudni illik, ahol élek egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit). Liam nem a hazugságok nagy mestere, úgyhogy Bennek azonnal leesett, hogy hozzám tartanak így követte őket. Hmm... lássuk csak: Ben csak azért követte a drogbáró, hírhedt maffiózó csapatot, hogy megtaláljon. Kedves.
- Amúgy ki is volt ez az Adalaine? -nézett rám Sam a visszapillantó tükörből.
- Nos, -szólt helyettem Ben - a legenda úgy tartja Adalaine 1973-ban előidézte a gonoszt, hogy hatalmas erőkre tegyen szert, ámde ez rosszul sült el. Adalaine nyolc évet húzott le, míg a lelke darabokban nem végezte. Segítséget kértek, mindenhonnan. De senki sem segített, így Adalaine lelke örökre a sötétségbe veszett.
- Én is így ismerem, de... azt mondtad - befejeztem volna, ha Ben nem fordul hátra "elnézést kérek, én beszélek" arcot mutatva nekem. Így hát hátradőltem a történet végét várva. Ben folytatta:
- A legenda, az legenda. Sosem lehet tudni igaz-e? Nem igaz? Mert Adalaine lelke megmenekült. Méghozzá az öccse és a könyv segítségével. A fiú állítólag egy idézés során átlépett a túlvilágba és segített visszajuttatni nővére megmaradt lélek darabjait.
- Ez abszurd - szólt az utat nézve Sam.
- Ez egyáltalán nem abszurd - tiltakozott Ben.
- Victoria, emlékszel arra a filmre? Amikor a kis srác lelkét pont ugyanígy hozták vissza?
- Persze - feleltem - de ez nem azt jelenti, hogy ez nem lehetséges a való életben. Hisz, majdhogynem megszállt valami. Pont, mint minden horror filmben.
- Egyetértek - válaszolta Ben.
Sam sóhajtott egyet, majd jobban koncentrálni kezdett az útra.

 Rám tört a rosszullét. A fejem rettentően fájt. Olyan érzés volt, mintha az agyam egyre csak növekedett volna és egyszer csak szétdurran a koponyám. Nem tudtam pislogni, mintha teljesen kiverték volna a fejemből, hogy, hogyan is kell azt. Kezemet a fejemre helyeztem, majd előre hajoltam a fiúkhoz. Egyiknek sincs nyoma sem. Kétségbeesetten hívni kezdtem egyszer, Bent, egyszer Samet. Semmi válasz. Síri csend. Kint madarak ezrei repültek keletről észak felé. Néhány még a kocsi ablakának is neki ütközött, ezzel repedést okozva az ablakon. Rémületbe estem, arra vártam, mikor töri be az ablakot a madársereg. Varjak, mind varjú volt. Remek. Összekuporodtam és imádkozni kezdtem. Amikor felnéztem, könnyes szemekkel bámultam a madárvérrel felírt betűket a szélvédőre : "LEGKÖZELEBB NEM ÚSZOD MEG". Ahogy eljutott az agyamig, mi is van a madártolltól koszos és vértől ázott üvegre írva, felsikítottam, behunytam a szemem és elszámoltam tízig. Egy, kettő, három... semmi. Négy, öt, hat... csend, forró, égető csend. Hét, nyolc, kilenc... kinyitom a szemem. Tíz. 

2015. május 27., szerda

Túlélni a holnapot

Kedves olvasók!
Az utóbbi napokban 4 feliratkozóval lett gazdagabb a blog, aminek rettentően örülök! Most megérkeztem az első résszel, amit nem terveztem létfontosságú résznek, inkább csak egy egyfajta kezdő lökésnek. Remélem azért élvezhető les! Nos, olyan 2-3 nap alatt hoztam össze ezt a részt, ezért összecsapottnak tűnhet, de ez a legtöbb, amit ki tudtam hozni, mivel elég elfoglalt vagyok mostanság. Remélem tetszeni fog az indító rész és örömmel olvasnék pozitív kritikákat kommentben!

Zsófi xx

- Lökd bele ! Gyerünk már!
- Nem, nem először kikérdezzük a kislányt - hangzottak el Liam szájából a szavak, miközben a hajamat lófarokban ráncigálta.
- Beszélj kiscsibém, mit is vettél el tőlem? 
- Semmit - szóltam elfojtott hangon.
- Lófaszt! - kiáltott rám és egy erőteljeset húzott a hajamon, mire én ordítottam egyet és ész vesztve sírni kezdtem.
- Semmit sem vettem el, kérlek engedj el! - zokogtam.
- Akkor hol a testvérem, ha?! - egyre hangosabban üvöltött, csoda, hogy nem hallotta senki sem. Mondjuk érthető, hiszen a város legeldugottabb tópartrészén voltunk.
- Én...én - elcsuklott a hangom - tudom, hogy azt hiszed én tettem, de nem tudod, miről is van itt szó.
- Dehogynem. - itt egy pillanatra úgy tűnt a hangja felemésztődik és eltűnik, de tévedtem, inkább új erőt kapott -  A testvéremet -az egyetlen családomat- megölted! - nem láttam milyen arcot vág, de hallottam, hogy szipogott egyet. Sírt.
- Sajnálom, de nem én voltam! - ordítottam rá, mire pofon vágott.
- Még neked nagy a szád? - rángatta meg újra a hajam. - Ott van - mutatott a tó közepére. - odalent fekszik, élettelenül. És most mész vele te is! - most, utoljára felnéztem rá és láttam, ahogyan szőke haja göndör fürtökben ráhull az arcára, ahogyan a szeme lassacskán már lángolt és megölt a tekintetével. Bűntudatot éreztem, pedig semmit sem tettem. A testvérét nem én öltem meg, soha nem ölnék embert. Még Tonyt sem, Liam öccsét, akiről elterjedt, hogy ő tehet a 2012-es sorozatgyilkosságról, ahol sajnos több. mint 12 ember életét vesztette. Sokáig rettegésben éltünk, de tavasszal véget ért a terror, mai napig nem tudjuk, hogy miért. Talán elégtételt nyert, vagy tudja a fene, a rendőrség úgysem körözi már.
 Liam már rákészült arra, hogy belelök a tóba, a lábamon lógó, minimum 70 kilós súllyal együtt, amikor megláttam egy embert. Reményt találtam és gondolkodás nélkül sikítani kezdtem, és segítségért kiáltottam. Az ismeretlen - eddigre már megállapítottam, milyen nemű- férfi azonnal felém kezdett el rohanni, de mikor hallótávolságba került tőlünk lelassított.
- Mit sikoltozol? Innocent? Nincs menekvés kedve... - nem tudta befejezni a mondandóját, ugyanis hátulról valaki -egy kővel- jókora ütést mért a fejére. Megkönnyebbülésemben azonnal kifújtam egy adag rég bent ragadt levegőt. A srác odaszaladt hozzám (koromsötétben még mindig nem tudtam ki ő) és lehúzta a lábamról a karikát, amire a súly volt rögzítve egy elég gyenge vaslánccal.Próbáltam kikémlelni a fiú arcát, de nem volt sok lehetőségem, mert amíg én hevesen hittem, hogy megúsztam, valaki hátulról a vízbe rántott. Teljesen kiment a fejemből, hogy Liam nincs egyedül.
 Egy felnőtt férfi vetette a vízbe magát velem együtt. Én alul, ő felül. Pontosan tökéletes ahhoz, hogy megfelelően meg tudjon fojtani. A férfi először csak a karomnál fogva nyomott a víz alá, én pedig eszeveszettül próbáltam csapkodni, először a karommal, majd a lábammal. Hirtelen a nyakamon éreztem a kezét, még a jéghideg, fagyos vízben is hidegnek éreztem a fogását. Egyre jobban kezdtem elveszíteni a reményt, miközben az utolsó levegőmet fújtam ki, és majdnem elvesztettem az eszméletem. Akkor történt valami. A fojtogató férfi egyszer csak összeesett. Elengedte a karom és süllyedni kezdett. Maradék erőmből arrébb vergődtem és felúsztam (hála az égnek, hogy nem voltam túl mélyen).

Ahogyan felemelkedtem a víz felszínére, egy hatalmas, mély levegőt szívtam. A szemem csukva volt, nem igazán tudom leírni, hogy mit éreztem akkor, de jó volt, megkönnyebbült voltam. A vízben lebegtem, majd ráeszméltem, hogy hol is vagyok, így kinyitottam a szemem. Azonnal megakadt a szemem a fiún. A fiún, aki szó szerint megmentette az életem. Most ott ül, gyűrött, régi favágó ingben és a keze fénylik a friss vértől. Lefelé nézett, úgyhogy egy darabig csak az összekuszálódott tincseit láttam, majd hirtelen felkapta a fejét és felismerést láttam az arcán. Valószínű az én arcom is olyan volt, mint az övé. Ez Ben. A gyerekkori legjobb barátom. Két éve nem láttam, mióta megtörtént.
 Hosszúra nyúló, hangos volt a lélegzése, mintha kifáradt volna. Szemében értetlenkedést és némi idegességet fedeztem fel. Ő engem nézett, én őt. Ott lebegtem a tóban, ő pedig elnyúltan ült a betonon, mellette két eszméletlen emberrel. Még csak akkor szúrtam ki a szemem sarkából, hogy mellettem is úszik valami a vízben. Hosszasan bámultuk egymást kérdően, arra várva, hogy a másik megszólaljon, majd erőt vettem magamon és kinyögtem, ami először eszembe jutott:
- Sajnálom, nem akartalak bajba keverni - kínos mosolyt erőltettem az arcomra várva a reakciót. Ben felállt odasétált hozzám és kinyújtotta a kezét. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha örülne nekem. Leginkább, mintha mérges lett volna rám.
 Kinyújtottam a kezem, ő pedig váratlanul egy hirtelen rántással felhúzott. Ott álltam rohadt vizesen, majdnem eszméletemet vesztve. Kissé kábának éreztem magam a sokkhatás miatt, de ez érthető, hiszen nem volt öt perce, hogy valaki megpróbált megölni. Megint.
- Nem kevertél semmiféle bajba - szólalt meg, mire felkaptam a fejem - amint találkozik veled valaki, automatikusan bajba kerül, és úgy érzem nem te tehetsz róla - halvány mosolyt vettem észre az arcán, de csak egy véletlen volt. Direkt visszafogta magát.
- Emlékszel még rám? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Persze, nem olyan rossz az arcmemóriám. 12 évig kellett néznem az arcod, ahogyan folyton kinevetsz. - Ezt a pillanatot sosem felejtem el. Ellent mondott magának és rám mosolygott, talán csak a boldog emlékképek miatt, de nem érdekelt. Annyi elég volt, hogy eltűnt a gyűlölet a szeméből.
- Hidd el, el beszélgetnék veled itt még egy darabig, de úgy érzem el kell őket tüntetnünk - mutattam a mellettem fekvő testekre. - Egyébként...Mégis mit tettél velük, hogy ennyire kifeküdtek?
- A kő mindig a jó barátom lesz Viki. - Soha senki sem hívott Vikinek, mióta nem találkoztam vele.
Vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd leguggolt az egyik test mellé (közelebbről megpillantva láttam, hogy ez egy nő). Megfogta a csuklóját s utána meghallgatta lélegzik-e. Ugyanezt megtette a férfinál is.
- Rendben van mindkettő, nem lehet túl sok bajuk - megtisztította a kezét, majd felém fordult -  Mehetünk?
- És a vízben úszó férfi? Te képes lennél itt hagyni eszméletlen embereket?
- Gondoltam szolnék a rendőrségnek.
- Most kell felhívnod őket, különben gyanút fognak. Ki az, aki meglát két élettelennek tűnő és egy vízben lebegő testet és inkább elmegy a rendőrségre?
- Amennyi esetben van nálad telefon, fel is hívhatod őket!
- Nálam nincs, de lehet, hogy valamelyiknél van. Én megnézem a nőnél, te nézd a másiknál! - utasítottam, mire sóhajtott egyet és elindult.
 Hosszasan keresgéltem a nő pulcsijában, de nem találtam semmit, ami hasznunkra válna. Megnéztem a nadrágzsebét is de semmi.
- Megvan! - kiáltott föl Ben mögöttem.
- Remek! Hívd a rendőrséget! - utasítottam erőszakosan, de bevált, mert pötyögni kezdett.


Nem kellett sokat várni, ami kész csoda, hiszen a városbeli rendőrök lusták és semmittevők. Bár, azért a fizetésért, amit kapnak nem is csodálom.
 A váróban ültünk és vártunk. Én kaptam egy tiszta takarót, amitől szárazabb ugyan nem lettem, de egy minimális mennyiségű meleget adott. Ben szótlanul ült mellettem karba tett kézzel, elernyedt testtel. Arra vártam, hogy megszólaljon, de nem bírtam szótlanul ülve maradni.
- Mit kerestél odalent? -tettem fel hirtelen a kérdést.
- Tessék?
- A tó egyik legelhagyatottabb részén kaptak el, amerre nem járnak gyakran.
- Csak sétáltam - hangzott el az egyszerű válasz.
- De hát a... - mielőtt kimondhattam volna, amit terveztem, egy rendőr toppant elénk.
- Nos, két alanyunk felkelt, nem esett nagy bajuk, a másikról jelenleg nem tudunk sokat - itt megált egy pillanatra, majd rám nézett és újrakezdte: Viszont feltettük a szokásos kérdéseket és Liam Finch meggyanúsított azzal, hogy megölted a bátyát. Mielőtt aggódni kezdene, tudatában vagyunk annak, hogy Liam Finch nem volt teljesen magánál, így nem tudjuk alátámasztani a tényt. Kérem hívja fel a hozzátartozóit, egy ideig még itt leszünk. - A rendőr szavait hallva megfagyott bennem a vér. Teljesen ledermedtem, nem derülhet ki. Börtönbe kerülök. Azt hittem menten elájulok, de volt, ami talpon hagyott. Ben hangja.
- Mond, hogy nem igaz - nézett rám kérdő szemekkel.
Azonnal egy nemmel reagáltam és előkaptam a telefonom és felálltam. Ő is azonnal felállt.
- Figyelj, nem voltál túl meggyőző. Én nem nézném ki belőled, hogy gyilkos vagy, de azért egy kicsit félek.
- Ben, kérlek, hadd beszéljek a bátyámmal. Utána mindent megmagyarázok. Egyet tudnod kell: Nem vagyok gyilkos, és nem öltem meg senkit! - Ezzel rábólintott  és visszaült a székre. Olyan furcsa volt, mintha tényleg tudná az igazságot. Nem bírtam ezen agyalni, azonnal fel kellett hívnom a bátyám. Pillanatok alatt tárcsáztam a számot s két pittyegés után megszólalt.
- Victoria? Hol a francba vagy? - hallottam aggódó hangját - Victoria! - szólított újra, de köpni-nyelni nem tudtam. A torkomban dobogott a szívem, de végül kimondtam:
- Szedi az áldozatait.


2015. május 13., szerda

Prológus

Hello kedves blogosok!
A mai napon meghoztam a prológust, ami hát igaz elég érdekesre sikeredett, de remélem azért tetszeni fog. Nos, ez még csak egy ízelítő, úgyhogy csak kevés infó van benne, a további részekben majd jobban kibontakozik minden szál. Remélem, hogy sokatoknak tetszeni fog. Biztatást elfogadok komment/feliratkozás formájában is!:)

Zsófi xx

- Felkészültél?
- Igen.
- Megvan minden?
- Igen.
- Gyertyák, gyufa, emléktárgyak?
- Igen, Victoria minden meg van.
- De figyelj, ha nem szeretnél benne lenni, akkor megcsinálom egyedül? Tudom, hogy félős vagy, nem akarom az egyetlen barátomat is elijeszteni - folytak ki belőlem a szavak, egyrészt az izgatottság miatt, másrészt, mert siettünk befelé a szobánkba. A tábor nem nagyon foglalkozott semmivel  a tábortűz rakáson kívül, úgyhogy fel sem tűnt nekik, hogy leléptünk. 
 A tegnapi nap folyamán Missi Lay ránkzárta az ajtót, mivel "túl sok a negatív energia" a mi légterünkben. Missi nyilvános titka, hogy túl spirituális és hisz a sok internetes maszlagban. Nos, ezt azon a napon a mi javunkra fordítottuk. Úgy döntöttünk lemegyünk óvodás szintre és megtréfáljuk Missit, amiért 18 órán keresztül étel és víz nélkül kellett lennünk. Tulajdonképpen azt hiszi rólunk, hogy boszorkányok vagyunk úgyhogy felfedtük neki az igazi valónkat.
- A terv az, hogy te Missit és Veronicát bezárod a szobába, míg én elbújok odabent. A villanyt lekapcsolod, és én akkor meggyújtom a gyertyákat. A következő, hogy elkezdesz kántálni valamit latinul, míg én olaszul. Úgysem tuja egyik sem, melyik-melyik. Szóval, folytatjuk a kántálást és te megfogod Missi nyakláncát, amit a nagyanyjától kapott védelmezés céljából. Én meg magasra tartom Veronica angol kitűzőjét. Amint elértük a kellő hatást elkezdjük "megidézni Dollahot a démonok istenét" vagy mit. Érted? - fejeztem be hosszas beszédemet, de Zoe csak lenézően tekintett rám.
- Igen, így miután hatvanadjára is elregélted, igen értem.
- Remek. Na akkor, és elbújok bent te pedig idehívod Missit és Veronikát - mondtam ki gyorsan, majd el is tűntem. Az utolsó, amit láttam az Zoe elégedett mosolya. 
  Odabent elbújtam az egyik ágy sarkába és a gyertyát szorosan markoltam, szinte már olvadozott a kezem melegétől. Kicsit féltem, mert mi van ha valamit rosszul csinálok, egyáltalán meg fognak ijedni? Pillanatokon belül el kellett magamban döntenem, hogy félek-e vagy sem, mivel hallottam Zoe köhögését. Jobban bekuporodtam a sarokba és vártam. Az ajtó nyikorgása és a hűvös levegő, ami hirtelen beszállt az ajtón még mindig az emlékeimben van. A két lány azonnal felkapcsolta a villanyt, de Zoe rögtön ugrott, amint kulcsra zárta az ajtót. A villanyok lekapcsolódtak én pedig felálltam és az izzadt kezemmel szuper gyorsasággal gyújtottam meg a gyufát és utána a gyertyákat. Nem láttam a lányok tekintetét, ugyanis a gyertyák alig adtak világosságot. Így nekem is nehezebb volt. Amint meggyújtottam a harmadik gyertyát is, meghallottam Zoe lágy hangját, amely latin szavakat hangoztatott el. Veronica hangját hallottam meg először, ahogyan folyton ordít velünk, hogy mégis mi a jó büdös francot csinálunk. Aztán csatlakozott Missi is, aki csak nyögdécselt. Észrevettem, hogy Zoe már több mint fél perce kántál és úgy hallottam, mindig ugyanazt kezdte előröl, úgyhogy én is csatlakoztam. Egy régebben háziként feladott olasz szöveget magoltam be és azt kezdtem el mondogatni. A hangulat fokozásképpen egyre közeledtem a két lányhoz, akik szinte lefagytak, hogy mitől, azt nem tudom, de mintha szellemet láttak volna. Lassan előjött a lánccsilingelés, amit Zoe hallatott Missi nyakláncával, valószínűleg észrevette, hogy az az övé (mert a gyertyák egy minimális fényt azért adtak) és kiabálni kezdett Zoeval, aki már nevetést visszafojtva kántált tovább. Én pedig szabad kezemmel magasba emeltem Veronica kitűzőjét, de ő nem reagált, csak nézett előre a semmibe. Kezdett megijeszteni. Ezután elkezdtem azt, amit sohasem kellett volna. Megidéztem egy démont. Az interneten találtunk egy szöveget, ami állítólag megidézi a legnagyobb démon istent és az, aki megidézi magával hordozza egész életén át. Nos, a szöveg annyiból állt, hogy "Quod quasi ignis ardens tenebris bellus Dominus exoriri et in posterum futurum sit", fogalmam sem volt mit jelentett, mert a google szabad fordítás szerint semmi értelmeset. Zoe elhallgatott és ezzel együtt nagy csönd lett. Összesen négyszer mondtam el a szöveget, s a negyedik végén, mintha megállt volna a levegő. Hangos lélegzés következett. Fülsüketítő, egyre hangosabb volt és minden hangot kizárt maga körül. Csak a lélegzést hallottam. Elaludtak a gyertyák én pedig térdre rogytam, nem bírtam azt a hangot, ami a mai napig minden este előjön. Kétségbe esetten segítségért kiáltottam, de mintha mindent és mindenkit elnyelt volna a föld. Eltűntek. Már a könnyeim folytak és égett a szemem, mintha a könnyeim tűzből lettek volna. Sikítva, összerogyva feküdtem a padlón, a könnyeim folytak és féltem. A következő, amire emlékszem, hogy Zoe és a tanárnő nyugtatgatni próbálnak. A háttérben azonban ott volt Ben, Leila, Tomy és Missi. Veronica sehol. Felnéztem és kezemet elengedtem a fülemtől. Értetlen tekintettel néztem körbe. Mindenki kikerekedett szemekkel figyelte, mit fogok csinálni. A tanárnő felsegített és adott egy zsebkendőt. Megtöröltem a szemeim, amik még mindig égtek. Újra körbe néztem, s megszólaltam:
- Mi történt? - Zoe közelebb lépett, de azonnal vissza, mintha beleütközött volna valamibe.
- Victoria, valami nagyon rossz dolog történt - szólt Zoe még egyet hátralépve. - Nem tudod mit tettünk - lábadt könnybe a szeme.
 Mindenki minket nézett. A tanárnő értetlenkedve állt, Zoe kétségbeesetten szipogott és Ben a háttérben lenézően tekintett rám. Nem volt sok időm átgondolni mit reagáljak. Egy fiatal nő sietett be az ajtón meglökve Zoe vállát.
- Megtaláltuk Veronicát - lihegett.
- Hol? - szóltak a háttérből.
- A hotel tetején. Le akart ugrani.