2015. május 27., szerda

Túlélni a holnapot

Kedves olvasók!
Az utóbbi napokban 4 feliratkozóval lett gazdagabb a blog, aminek rettentően örülök! Most megérkeztem az első résszel, amit nem terveztem létfontosságú résznek, inkább csak egy egyfajta kezdő lökésnek. Remélem azért élvezhető les! Nos, olyan 2-3 nap alatt hoztam össze ezt a részt, ezért összecsapottnak tűnhet, de ez a legtöbb, amit ki tudtam hozni, mivel elég elfoglalt vagyok mostanság. Remélem tetszeni fog az indító rész és örömmel olvasnék pozitív kritikákat kommentben!

Zsófi xx

- Lökd bele ! Gyerünk már!
- Nem, nem először kikérdezzük a kislányt - hangzottak el Liam szájából a szavak, miközben a hajamat lófarokban ráncigálta.
- Beszélj kiscsibém, mit is vettél el tőlem? 
- Semmit - szóltam elfojtott hangon.
- Lófaszt! - kiáltott rám és egy erőteljeset húzott a hajamon, mire én ordítottam egyet és ész vesztve sírni kezdtem.
- Semmit sem vettem el, kérlek engedj el! - zokogtam.
- Akkor hol a testvérem, ha?! - egyre hangosabban üvöltött, csoda, hogy nem hallotta senki sem. Mondjuk érthető, hiszen a város legeldugottabb tópartrészén voltunk.
- Én...én - elcsuklott a hangom - tudom, hogy azt hiszed én tettem, de nem tudod, miről is van itt szó.
- Dehogynem. - itt egy pillanatra úgy tűnt a hangja felemésztődik és eltűnik, de tévedtem, inkább új erőt kapott -  A testvéremet -az egyetlen családomat- megölted! - nem láttam milyen arcot vág, de hallottam, hogy szipogott egyet. Sírt.
- Sajnálom, de nem én voltam! - ordítottam rá, mire pofon vágott.
- Még neked nagy a szád? - rángatta meg újra a hajam. - Ott van - mutatott a tó közepére. - odalent fekszik, élettelenül. És most mész vele te is! - most, utoljára felnéztem rá és láttam, ahogyan szőke haja göndör fürtökben ráhull az arcára, ahogyan a szeme lassacskán már lángolt és megölt a tekintetével. Bűntudatot éreztem, pedig semmit sem tettem. A testvérét nem én öltem meg, soha nem ölnék embert. Még Tonyt sem, Liam öccsét, akiről elterjedt, hogy ő tehet a 2012-es sorozatgyilkosságról, ahol sajnos több. mint 12 ember életét vesztette. Sokáig rettegésben éltünk, de tavasszal véget ért a terror, mai napig nem tudjuk, hogy miért. Talán elégtételt nyert, vagy tudja a fene, a rendőrség úgysem körözi már.
 Liam már rákészült arra, hogy belelök a tóba, a lábamon lógó, minimum 70 kilós súllyal együtt, amikor megláttam egy embert. Reményt találtam és gondolkodás nélkül sikítani kezdtem, és segítségért kiáltottam. Az ismeretlen - eddigre már megállapítottam, milyen nemű- férfi azonnal felém kezdett el rohanni, de mikor hallótávolságba került tőlünk lelassított.
- Mit sikoltozol? Innocent? Nincs menekvés kedve... - nem tudta befejezni a mondandóját, ugyanis hátulról valaki -egy kővel- jókora ütést mért a fejére. Megkönnyebbülésemben azonnal kifújtam egy adag rég bent ragadt levegőt. A srác odaszaladt hozzám (koromsötétben még mindig nem tudtam ki ő) és lehúzta a lábamról a karikát, amire a súly volt rögzítve egy elég gyenge vaslánccal.Próbáltam kikémlelni a fiú arcát, de nem volt sok lehetőségem, mert amíg én hevesen hittem, hogy megúsztam, valaki hátulról a vízbe rántott. Teljesen kiment a fejemből, hogy Liam nincs egyedül.
 Egy felnőtt férfi vetette a vízbe magát velem együtt. Én alul, ő felül. Pontosan tökéletes ahhoz, hogy megfelelően meg tudjon fojtani. A férfi először csak a karomnál fogva nyomott a víz alá, én pedig eszeveszettül próbáltam csapkodni, először a karommal, majd a lábammal. Hirtelen a nyakamon éreztem a kezét, még a jéghideg, fagyos vízben is hidegnek éreztem a fogását. Egyre jobban kezdtem elveszíteni a reményt, miközben az utolsó levegőmet fújtam ki, és majdnem elvesztettem az eszméletem. Akkor történt valami. A fojtogató férfi egyszer csak összeesett. Elengedte a karom és süllyedni kezdett. Maradék erőmből arrébb vergődtem és felúsztam (hála az égnek, hogy nem voltam túl mélyen).

Ahogyan felemelkedtem a víz felszínére, egy hatalmas, mély levegőt szívtam. A szemem csukva volt, nem igazán tudom leírni, hogy mit éreztem akkor, de jó volt, megkönnyebbült voltam. A vízben lebegtem, majd ráeszméltem, hogy hol is vagyok, így kinyitottam a szemem. Azonnal megakadt a szemem a fiún. A fiún, aki szó szerint megmentette az életem. Most ott ül, gyűrött, régi favágó ingben és a keze fénylik a friss vértől. Lefelé nézett, úgyhogy egy darabig csak az összekuszálódott tincseit láttam, majd hirtelen felkapta a fejét és felismerést láttam az arcán. Valószínű az én arcom is olyan volt, mint az övé. Ez Ben. A gyerekkori legjobb barátom. Két éve nem láttam, mióta megtörtént.
 Hosszúra nyúló, hangos volt a lélegzése, mintha kifáradt volna. Szemében értetlenkedést és némi idegességet fedeztem fel. Ő engem nézett, én őt. Ott lebegtem a tóban, ő pedig elnyúltan ült a betonon, mellette két eszméletlen emberrel. Még csak akkor szúrtam ki a szemem sarkából, hogy mellettem is úszik valami a vízben. Hosszasan bámultuk egymást kérdően, arra várva, hogy a másik megszólaljon, majd erőt vettem magamon és kinyögtem, ami először eszembe jutott:
- Sajnálom, nem akartalak bajba keverni - kínos mosolyt erőltettem az arcomra várva a reakciót. Ben felállt odasétált hozzám és kinyújtotta a kezét. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha örülne nekem. Leginkább, mintha mérges lett volna rám.
 Kinyújtottam a kezem, ő pedig váratlanul egy hirtelen rántással felhúzott. Ott álltam rohadt vizesen, majdnem eszméletemet vesztve. Kissé kábának éreztem magam a sokkhatás miatt, de ez érthető, hiszen nem volt öt perce, hogy valaki megpróbált megölni. Megint.
- Nem kevertél semmiféle bajba - szólalt meg, mire felkaptam a fejem - amint találkozik veled valaki, automatikusan bajba kerül, és úgy érzem nem te tehetsz róla - halvány mosolyt vettem észre az arcán, de csak egy véletlen volt. Direkt visszafogta magát.
- Emlékszel még rám? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Persze, nem olyan rossz az arcmemóriám. 12 évig kellett néznem az arcod, ahogyan folyton kinevetsz. - Ezt a pillanatot sosem felejtem el. Ellent mondott magának és rám mosolygott, talán csak a boldog emlékképek miatt, de nem érdekelt. Annyi elég volt, hogy eltűnt a gyűlölet a szeméből.
- Hidd el, el beszélgetnék veled itt még egy darabig, de úgy érzem el kell őket tüntetnünk - mutattam a mellettem fekvő testekre. - Egyébként...Mégis mit tettél velük, hogy ennyire kifeküdtek?
- A kő mindig a jó barátom lesz Viki. - Soha senki sem hívott Vikinek, mióta nem találkoztam vele.
Vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd leguggolt az egyik test mellé (közelebbről megpillantva láttam, hogy ez egy nő). Megfogta a csuklóját s utána meghallgatta lélegzik-e. Ugyanezt megtette a férfinál is.
- Rendben van mindkettő, nem lehet túl sok bajuk - megtisztította a kezét, majd felém fordult -  Mehetünk?
- És a vízben úszó férfi? Te képes lennél itt hagyni eszméletlen embereket?
- Gondoltam szolnék a rendőrségnek.
- Most kell felhívnod őket, különben gyanút fognak. Ki az, aki meglát két élettelennek tűnő és egy vízben lebegő testet és inkább elmegy a rendőrségre?
- Amennyi esetben van nálad telefon, fel is hívhatod őket!
- Nálam nincs, de lehet, hogy valamelyiknél van. Én megnézem a nőnél, te nézd a másiknál! - utasítottam, mire sóhajtott egyet és elindult.
 Hosszasan keresgéltem a nő pulcsijában, de nem találtam semmit, ami hasznunkra válna. Megnéztem a nadrágzsebét is de semmi.
- Megvan! - kiáltott föl Ben mögöttem.
- Remek! Hívd a rendőrséget! - utasítottam erőszakosan, de bevált, mert pötyögni kezdett.


Nem kellett sokat várni, ami kész csoda, hiszen a városbeli rendőrök lusták és semmittevők. Bár, azért a fizetésért, amit kapnak nem is csodálom.
 A váróban ültünk és vártunk. Én kaptam egy tiszta takarót, amitől szárazabb ugyan nem lettem, de egy minimális mennyiségű meleget adott. Ben szótlanul ült mellettem karba tett kézzel, elernyedt testtel. Arra vártam, hogy megszólaljon, de nem bírtam szótlanul ülve maradni.
- Mit kerestél odalent? -tettem fel hirtelen a kérdést.
- Tessék?
- A tó egyik legelhagyatottabb részén kaptak el, amerre nem járnak gyakran.
- Csak sétáltam - hangzott el az egyszerű válasz.
- De hát a... - mielőtt kimondhattam volna, amit terveztem, egy rendőr toppant elénk.
- Nos, két alanyunk felkelt, nem esett nagy bajuk, a másikról jelenleg nem tudunk sokat - itt megált egy pillanatra, majd rám nézett és újrakezdte: Viszont feltettük a szokásos kérdéseket és Liam Finch meggyanúsított azzal, hogy megölted a bátyát. Mielőtt aggódni kezdene, tudatában vagyunk annak, hogy Liam Finch nem volt teljesen magánál, így nem tudjuk alátámasztani a tényt. Kérem hívja fel a hozzátartozóit, egy ideig még itt leszünk. - A rendőr szavait hallva megfagyott bennem a vér. Teljesen ledermedtem, nem derülhet ki. Börtönbe kerülök. Azt hittem menten elájulok, de volt, ami talpon hagyott. Ben hangja.
- Mond, hogy nem igaz - nézett rám kérdő szemekkel.
Azonnal egy nemmel reagáltam és előkaptam a telefonom és felálltam. Ő is azonnal felállt.
- Figyelj, nem voltál túl meggyőző. Én nem nézném ki belőled, hogy gyilkos vagy, de azért egy kicsit félek.
- Ben, kérlek, hadd beszéljek a bátyámmal. Utána mindent megmagyarázok. Egyet tudnod kell: Nem vagyok gyilkos, és nem öltem meg senkit! - Ezzel rábólintott  és visszaült a székre. Olyan furcsa volt, mintha tényleg tudná az igazságot. Nem bírtam ezen agyalni, azonnal fel kellett hívnom a bátyám. Pillanatok alatt tárcsáztam a számot s két pittyegés után megszólalt.
- Victoria? Hol a francba vagy? - hallottam aggódó hangját - Victoria! - szólított újra, de köpni-nyelni nem tudtam. A torkomban dobogott a szívem, de végül kimondtam:
- Szedi az áldozatait.


4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Most találtam rá a blogodra. Eddig nagyon tetszik, izgalmas, váá*.* Várom a következőt! :3
    x ria

    VálaszTörlés
  2. Hű, milyen hamar érkezett komment.
    Nagyon örülök, hogy tetszik, a következő résszel pedig sietek!:)

    VálaszTörlés
  3. Így késő esti olvasmánynak igencsak tökéletesen megfelel ez a történet. Várom a folytatást és hogy beigazolódni látszik e a gyanúm :P Siess!! Pusza Amber,

    VálaszTörlés