2015. július 21., kedd

Madarak, már megint a madarak!

ÉS ÚJRA ITT!

Igen, most jöhet a mentegetőzés: nagyon, nagyon sajnálom, hogy nem hoztam az új részt, de költöztünk és a számítógép csak most lett megcsinálva (köszke Inviteles bácsik). Szóval tegnap este megcsinálták és ma már erőszeretettel írom a következő részt! Nem lett túl hosszú, és sok mindent, igaz, nem tudunk meg, de úgy érzem még mindig a bemelegítő fázisban tart a blog. Szóval, nem is húzom tovább az időt, írjunk!

Kommentet, feliratkozást vagy bármilyen nyom hagyást elfogadok!


A bátyám zavart arca meredt rám.
- Mi az, hogy szedi az áldozatait?
Tudta, hogy miről van szó, de nem szerette volna elhinni, ahogy én sem. Még nincs itt az ideje ennek.
- William Finch. Liam Finch egyetlen testvére. Meggyilkolták, majd a tóba dobták.
- És neked ehhez mi közöd?
- Négy órán keresztül nem voltam eszméletemnél. Amikor felkeltem egy csónakban ébredtem. A tóban. Amikor kieveztem már ott vártak rám. Azt hiszik én tettem. Legalábbis, hogy önszántamból.
- És most mit fognak tenni? -ült le mellém keresztbe téve karját.
- Kifaggatnak? Talán.
Sam bevágta a gondolkozó arcát, majd újra szóra nyitotta a száját, de épp abban a pillanatban nyikordult meg az ajtó, ami mögé az egyik rendőr távozott. Hozzánk fordult, lepillantott a kezében tartott papírjára és beszélni kezdett.
- A helyzet a következő: Victoria, magának holnap hat órakor be kell fáradnia az őrsre a barátjával. Lenne önökhöz pár egyszerű kérdésünk. Ugyan gyanúnk nem lehet arra, hogy bármilyen közük is van a bűntettel kapcsolatban, de az biztos, hogy ott voltak, láttak és hallottak mindent. Ettől nem kell megijedni, csak egy alap beszélgetés lesz. - összegyűrte a papírt a kezében és hátat fordított.
- Elnézést! - szóltam utána, mire a férfi visszanézett - azt mondták nekem, hogy Mr. Finch meggyanúsított.
- Ez igaz, de Finch nem kiszámítható ilyen állapotban és néhány rutin vizsgálatból kiderül, hogy az eset előtt kábítószert is fogyasztott, ami megint csak egy kizáró ok, de kitudja mit mond, ha magánál lesz. -bólintottam, majd lassan eltűnt az ajtó mögött.
- Szépen elintézted, ha rendes gondolkodása sincsen - szólt a bátyám Benhez, mire önkéntelenül elmosolyodtam.
- Ó, dehogy! Egy jókora kővel bárki képes lenne leteperni egy 165 centis, 60 kilós embert. - itt már rendesen kitört belőlem a nevetés, mire mindketten mosolyogva pillantottak rám. Talám azért, mert ritkán nevetek, vagy mosolygok. De, mint mindig, most is elfojtva hagytam abba a nevetést, hiszen rá kellett jönnöm, hogy rettenetes nagy veszélyben vagyok. Fájó pillantást vetettem a bátyámra, aki felállt, odajött hozzám és megölelt. Jó érzés volt, hogy van ember még, aki hisz nekem. Hosszas testvér ölelkezésünk után Ben odajött hozzám. Aggódó tekintettel meredt rám. Gondolkozott.
- Nos, most már igazán elmondhatnád, hogy mi történt. Nem kell az elején kezdened. Tudom mi történt veled. - ahogy kijöttek a száján a szavak, úgy döbbentem le. Szemeim kikerekedtek, majd elnéztem mellette. Talán szégyelltem magam, amiért magamban hazudni akartam neki. Már eszembe is jutott pár ötlet.
- Mi? - hű, mennyire kifejező kérdés. Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.
- Tudom, hogy Zoe és te, két éve... két éve...
- Ne folytasd kérlek - szóltam közbe. Egész végig tudta? Két éven keresztül? És még segíteni sem próbált meg? Elvégre a fél életem vele töltöttem le. - Mióta tudod? És honnan?
- Két hónapja. Egyik este eszembe jutott, amikor a földön feküdtél riadtan, és félve. Eszembe jutott, hogy Veronica öngyilkos akart lenni. Amikor magadhoz tértél egyedül akartál lenni. Addig mi Zoeval beszélgetni kezdtünk. Elmondott mindent. - az áruló! - Elkezdtem gondolkodni, tudtam, hogy nem őrültél meg. Felkerestem Zoet és elmondta honnan szedtétek le a szövegeket. Megtaláltam egy oldalt, amely démonok, szellemek és a sátán megidézésével foglalkozik. Elkezdtem olvasgatni többet róla és arra a következtetésre jutotta, hogy veled van valami, amit nem tudsz levakarni. És segíteni akarok.
- Mégis hogyan? Ezerféle módszert kipróbáltunk, de valamelyiktől csak erősebb lett.
- Így igaz, szinte megállíthatatlan - csatlakozott Sam.
- Nem feltétlenül -kimondta, majd összenéztünk Sammel. Képtelenség volt, amit mondott. Lehetetlen.
- Miről beszélsz? - fordultunk hozzá egyszerre.
- Találtam egy ősrégi bejegyzést egy honlapon, mely a Gonosz Könyvéből írt ki elméleteket. A könyv egyesek szerint nem létezik, mások szerint igen, de megsemmisült, mikor 1981-ben Adaline Jensont megszállta a gonosz és ezzel a könyvel szabadították meg tőle.
- Ez badarság - vágott közbe Sam - Egy könyv? És ki tudja, hogy létezik-e? Vagy valaki látta már? Olvasott belőle? Valós-e ennek az Adaline-nak a története?
Én csak karba tett kézzel figyeltem a tárgyalásukat.
- Nos, nem tudhatom, de Adaline öccse igen. Adaline 39 éves volt mikor megtörtént a baj, az öccse végigsegítette a veszélyes úton, ezért diliházba került. Most Chikagoban  él.
- Chikago majdnem két órányira van innen - szólaltam meg újra - és ki tudja tud-e valamit az a fazon.
- Azt tudja hol a könyv. Vagy, hogy megvan-e még.
Ez elgondolkoztatott. Már hallottam Adaline történetéről, hogy nyolc évet élt le a gonosszal a nyakán, amikor negyven éves korára már a lelke darabokban volt, úgyhogy segítséget kellett hívniuk. Hívtak papot, hozzáértőt, de semmi. Én így ismerem a történetet. Úgy tudtam Adaline meghalt.
- Ezt még át kell gondolni - törte meg a csendet Ben.
- Szerintem is - húztam enyhe mosolyra a szám.
- A legfontosabb, hogy ezt megússzuk, aztán jöhet a horror könyved -szólt utoljára Sam, majd mindannyian követtük kifelé az őrsről.

 Csendben ültünk a kocsiban. Én hátul, hogy le tudjak dőlni, Ben az anyósülésen, Sam pedig a volán mögött. Jó sok kérdés merült fel bennem, de egyiket sem tudtam rendesen megfogalmazni magamban, egymás után jöttek. Kérdés, magyarázat, kérdés, magyarázat. A kocsiban feltettem néhány apró, kitérő kérdést is, mint például az, hogy Ben honnan tudta, hogy ott vagyok a tónál? Kiderült, hogy így talált meg. Belebotlott Liambe az utcán és tőle kérdezte meg ismer-e (tudni illik, ahol élek egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit). Liam nem a hazugságok nagy mestere, úgyhogy Bennek azonnal leesett, hogy hozzám tartanak így követte őket. Hmm... lássuk csak: Ben csak azért követte a drogbáró, hírhedt maffiózó csapatot, hogy megtaláljon. Kedves.
- Amúgy ki is volt ez az Adalaine? -nézett rám Sam a visszapillantó tükörből.
- Nos, -szólt helyettem Ben - a legenda úgy tartja Adalaine 1973-ban előidézte a gonoszt, hogy hatalmas erőkre tegyen szert, ámde ez rosszul sült el. Adalaine nyolc évet húzott le, míg a lelke darabokban nem végezte. Segítséget kértek, mindenhonnan. De senki sem segített, így Adalaine lelke örökre a sötétségbe veszett.
- Én is így ismerem, de... azt mondtad - befejeztem volna, ha Ben nem fordul hátra "elnézést kérek, én beszélek" arcot mutatva nekem. Így hát hátradőltem a történet végét várva. Ben folytatta:
- A legenda, az legenda. Sosem lehet tudni igaz-e? Nem igaz? Mert Adalaine lelke megmenekült. Méghozzá az öccse és a könyv segítségével. A fiú állítólag egy idézés során átlépett a túlvilágba és segített visszajuttatni nővére megmaradt lélek darabjait.
- Ez abszurd - szólt az utat nézve Sam.
- Ez egyáltalán nem abszurd - tiltakozott Ben.
- Victoria, emlékszel arra a filmre? Amikor a kis srác lelkét pont ugyanígy hozták vissza?
- Persze - feleltem - de ez nem azt jelenti, hogy ez nem lehetséges a való életben. Hisz, majdhogynem megszállt valami. Pont, mint minden horror filmben.
- Egyetértek - válaszolta Ben.
Sam sóhajtott egyet, majd jobban koncentrálni kezdett az útra.

 Rám tört a rosszullét. A fejem rettentően fájt. Olyan érzés volt, mintha az agyam egyre csak növekedett volna és egyszer csak szétdurran a koponyám. Nem tudtam pislogni, mintha teljesen kiverték volna a fejemből, hogy, hogyan is kell azt. Kezemet a fejemre helyeztem, majd előre hajoltam a fiúkhoz. Egyiknek sincs nyoma sem. Kétségbeesetten hívni kezdtem egyszer, Bent, egyszer Samet. Semmi válasz. Síri csend. Kint madarak ezrei repültek keletről észak felé. Néhány még a kocsi ablakának is neki ütközött, ezzel repedést okozva az ablakon. Rémületbe estem, arra vártam, mikor töri be az ablakot a madársereg. Varjak, mind varjú volt. Remek. Összekuporodtam és imádkozni kezdtem. Amikor felnéztem, könnyes szemekkel bámultam a madárvérrel felírt betűket a szélvédőre : "LEGKÖZELEBB NEM ÚSZOD MEG". Ahogy eljutott az agyamig, mi is van a madártolltól koszos és vértől ázott üvegre írva, felsikítottam, behunytam a szemem és elszámoltam tízig. Egy, kettő, három... semmi. Négy, öt, hat... csend, forró, égető csend. Hét, nyolc, kilenc... kinyitom a szemem. Tíz. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése